Az, hogy a Halottak Napja, falun más, mint a városokban akkor tudatosult bennem, amikor férjemnek nosztalgiázni kezdtem, mert meglepetten figyelte amit mondok. Kimentünk a temetőbe, és a sok divatos mécses miatt, már nem lengi be a levegőt a finom viasz illat, az égő föld lehelete, amikor a pici gyertya leég, és körülötte kicsit megég a föld is. Mindig nagy izgalommal készültem erre a napra, már előző héten kimentünk a temetőbe, szépen elrendezgetni a sírokat. Fenyőgallyakat szedtünk, apró virágokat, amelyekkel körbe díszítettük a sírt, bedugdostuk a földbe. Akkoriba nem volt divat lefedetni sem, csak annak volt ekképpen, aki távol lakott, és nem tudott hetente eljönni kigyomlálni, rendben tartani szerettei síremlékét. Ma már egyre többen lefedetik (mi is) a rohanó világban, már nincs idő folyton rendezgetni. A hideg kő takaró, ápol és eltakar. Több zacskó gyertyát vásároltunk, és azokkal felszerelkezve mentünk a temetőbe. Emlékszem, mindig sikerült vagy a nadrágomat, vagy kabátomat össze vissza csepegtetni a gyertyákról lefolyó viasszal. Este pedig az osztálytársakkal barátnőkkel kimentünk a temetőbe, és a leégett gyertyákat össze gyűjtögetve melengettük és gombóccá gyúrtuk. Szerettem azt az illatot, a készülődést, talán egy kicsit még a karácsonyra is hasonlított. Az emberek szép ruhában jelentek meg a temetőben november 1-én, nem utána és nem előtte, mint sokan mostanság, hogy a tömeg miatt inkább előbb vagy később megy. Csak azok jártak más napokon akik messziről utaztak, és el is kellett menniük. Más volt. Elmúlt... a varázsa is.
